Mit tudunk tenni abban az esetben, ha egy kapcsolat megszakad, de az érzések nem?
Életünk során számos kapcsolat alakul ki, kisebb-nagyobb időre kísérőket kapunk a mindennapjainkhoz. Minden egyes kapcsolatból (legyen szó családi kötelékről, baráti, kollegiális, párkapcsolati kötődésről) hozunk el jót, rosszat egyaránt, de egy dolog biztosan elmondható, hogy tanulni és fejlődni tudunk általa.
Minden kapcsolat lezárása nehéz, ám ennél sokkal nehezebb ami utána jön. Gyakran elakadunk a szorongásokban, kétségekben, megrekedünk a megválaszolatlan kérdésekben és a megoldatlan érzésekben, amelyek átmenetileg úgy tűnnek, hogy minden szabad percünket kitöltik.
Ezeket nevezhetjük megoldás nélküli, befejezetlen, lezáratlan ügyeknek és míg a legtöbben azt gondoljuk, hogy a továbblépés csak idő kérdése, a valóság az, hogy ilyenkor megsemmisülve érezzük magunkat, amiből nehezebb felállni, mint gondolnánk.
Érdemes átgondolni, mérlegelni, hogy milyen volt a kapcsolat és mit veszítettünk! Ehhez újra vissza kell térnünk ahhoz, hogy hogyan ért véget, mik voltak számunkra a nehéz dolgok és mik azok, amiknek elvesztése fájdalmat okoz. Ezeknek az érzéseknek teret kell adnunk és elgyászolnunk a kapcsolatot. Fel kell tárnunk magunkban, hogy miért haragszom? Mit hiányolok? Milyen beteljesületlen álmaim, reményeim vannak, amik nehezítik azt, hogy búcsút vegyek?
Ezeket a kérdéseket feltenni és megválaszolni is nagyon nehéz, sok időt és erőfeszítést igényel, de kritikus és elkerülhetetlen része, ha egy kapcsolat végén dolgozunk.
Pascual-Leone szerint: Az egészséges érzelmeknek életerő-görbéje van. Kibukkan, érzi, kifejezi, aztán kész!
Egy kapcsolat lezárásakor gyakran a düh és a szomorúság a legdominánsabb érzések, amik hatalmas lavinaként temethetnek maguk alá mindent és mindenkit, aki az útjukba akad. Ilyenkor azokra az érzésekre, tulajdonságokra fókuszálunk, ami a másik emberben ,,rossz” volt, neheztelünk és szidjuk, hogy mennyire rossz, átvert és eldobott, pedig mi ezt nem érdemeltük meg. Éppen ezért nagyon fontos beazonosítanunk magunkban az érzést, hogy pontosan hol fáj és mi a legrosszabb az egészben, levéve a fókuszt arról, hogy a másik mit, miért csinál úgy, ahogy – ez ugyanis minden esetben eltereli a figyelmet a lényegről, azokról az érzésekről, amik bennünk fájdalomként, hiányként vannak jelen.
Miután egy kapcsolat véget ér, sokan az önhibáztatás csapdájába esnek, mert a szakítás egy sokkal régebbi, mélyebb sebet szakít fel, talán egy eltemetett érzést szólít meg, amit korábban átéltünk. Ezek a következők lehetnek: ,,bármi történt, annak én vagyok a felelőse, érdektelen, szerethetetlen vagyok, megérdemlem, hogy rosszul bánjanak velem, elhanyagoljanak, eldobjanak.”
Mindig érdemes ilyenkor megfogalmazni, hogy mire van leginkább szükségem, mi kell ahhoz, hogy jól érezzem magam? Fontos, hogy érezzem, szerethető vagyok, hogy számítok, hogy biztonságban érzem magam.
A lezárással együtt egy változás kezdődik az életünkben, el kell fogadnunk, hogy valaminek vége szakadt, az elfogadás pedig segíthet lezárni magunkban és továbblépni. Emellett kulcsfontosságú a saját felelősségünket is látni és felismerni, hiszen amíg csak a másikat okoljuk a körülmények megváltozásáért, addig nem tudjuk energiáinkat teljes mértékben a megoldásra fókuszálni.